Sokan jogosan vetik fel, hogy az Európai Unió országaiban miért nem lehet azonos munkáért azonos bért kapni.
Például egy kiskereskedelmi áruházláncban, ahol a dolgozók minden országban azonos munkát végeznek, egy munkás a nyugat-európai országokban többszörösen annyi bért kap, mint Magyarországon. A fizetések általában is jelentősen eltérnek az egyes országokban, 2014-ben, az Európai Unióban az iparban, élelmiszeriparban és az üzleti szolgáltatásokban dolgozók átlagos órabére között tízszeres eltérés volt: míg Bulgáriában egy óra munkáért 2,3 eurót fizettek, Dániában huszonhét eurót.
Magyarország és Németország között csak négyszeres az eltérés, a magyar átlagos órabér 4,6 euró, Németországban 17,8, ami meg is magyarázza, hogy a német cégek a munkaigényes autóipari összeszerelő munkákat miért hozzák Magyarországra.
Érdekességképp megemlíthető, hogy a dánok, akiknek a munkabére a legmagasabb, évi átlagban ezernégyszáz órát dolgoznak, míg Görögországban, ahol a munkabér a dániainak kevesebb, mint a fele, kétezer-egyszáz órát, ami némiképp cáfolja a lusta görögökről a nyugati médiában kialakított képet. De miért térnek el ennyire a munkabérek az egyes országok között? Erre az a válasz, hogy a lényegesen különböző átlagos termelékenység miatt. Ugyanis hiába dolgozik egy magyarországi autóipari munkás ugyanolyan termelékenységgel, mint egy németországi, a fizetését az adott ország átlagos termelékenysége határozza meg (különben minek is jönnének ide a német cégek). Az átlagos termelékenység legáltalánosabb kifejezése az egy főre jutó GDP, és ha a Világbank adatai alapján ezeket az értékeket megnézzük, akkor például Magyarország és Németország között valutaparitáson kijön a béreknél mutatkozó négyszeres különbség: 2015-ben Németország egy főre jutó GDP-je negyvenegyezer amerikai dollár volt, míg Magyarországé csupán tizenkétezer.
A valutaparitás mellett azonban van egy másik számítási módszer is, a vásárlóerő-paritás, és ez esetben a különbség csupán kétszeres (negyvenhét-, illetve huszonötezer dollár). Mi a különbség? A gazdasági erő. Megfigyelhető, hogy a fejlett országokban a valuta- és a vásárlóerő-paritás között alig van különbség, míg a fejletlenebb országok esetében ez akár többszörös is lehet – Magyarországon például kétszeres. Sajnos a bérkülönbségeket a valutaparitás határozza meg, mert az mutatja, hogy az adott ország mennyire versenyképes a nemzetközi piacokon. Ebből az is következik, hogy a gyengébben fejlett ország állampolgára akkor jár jobban, ha saját országában kapott fizetését ott vagy még fejletlenebb országokban költi el. Ezért költöznek, mondjuk angol kisnyugdíjasok például Spanyolországba, vagy akár hazánkba is.
Bármennyire sérelmes tehát, hogy a Lidlben vagy az Audiban dolgozók a töredékét kapják a német munkabéreknek, ezen pusztán béremeléssel nem lehet változtatni, mert erre az adott cégek nem lesznek hajlandók, és a hasonló fizetéseket adó magyar cégek sem tudnak emelni, mert a növekvő költségeket nem tudják elfogadtatni a piaccal. Csak az állam képes arra, hogy jelentősen emelje az állami alkalmazottak bérét, amit alapvetően háromféle módon tud megtenni: (1) adót emel, vagy csoportosít át (mondjuk az egykulcsos helyett egy többkulcsos progresszív jövedelemadót bevezetve), (2) más kiadásoktól csoportosít át, vagy (3) hitelt vesz fel a nemzetközi piacokon. Ez utóbbira volt példa, amikor 2002-ben a szocialista kormány ötven százalékkal emelte a közalkalmazottak bérét, amit az érintettek jogosnak is találtak, csak éppen az államháztartási hiány nőtt meg, és néhány év alatt az ország külső adóssága sikeresen meg is háromszorozódott, amit azután gazdasági megszorítások és a bérek hosszú stagnálása követett.
A fizetések tartós növelésének, a fejlettebb országokéhoz való felzárkóztatásának tehát az egyetlen hosszabb távon (értsd eladósodás nélkül) járható útja az általános termelékenység, vagyis az egy főre jutó GDP növelése. Ezt persze könnyű kimondani, de a gyakorlatban nagyon nehéz kivitelezni, és az elmúlt ötven évben kevés országnak (azok közül is többnyire csak az ázsiaiaknak) sikerült. Mondják, hogy a felzárkózás és ezzel együtt a bérek felzárkóztatásának útja az oktatás. Ez nagy általánosságban igaz is, csakhogy ha megnézzük a diplomások népességhez viszonyított arányát, az igen kevéssé van összefüggésben az egy főre jutó GDP-vel, arról nem is beszélve, hogy a diplomások mennyisége ugyan jól mérhető, a minősége azonban már nem, és a minőségből is csak az számít, amit a nemzetközi piacon el lehet belőle fogadtatni. Vagyis hiába van egy jófejű mérnök, egy találmány, ha azt nem lehet eladni, mert mögötte sem megfelelő tőkeerő, sem kiépített piaci kapcsolatok nincsenek. És sajnos ez jellemzi az unió keleti tagországait. Ha megnézzük a korábban felzárkózott országok sajátosságait, akkor négy vonás együttes jelenléte minden esetben kimutatható: (1) hosszú időn keresztül tartó stabil, erős központi hatalom, (2) erős állami támogatás a kiválasztott iparágak nemzetközi versenyképessége megteremtésének érdekében, (3) a társadalom munkaközpontú beállítottsága, (4) jó politikai (és gyakran katonai) kapcsolatok a legfejlettebb országokkal (gyakorlatilag az Egyesült Államokkal). Ez a négy feltétel közül Magyarország számára csak egy áll fenn: az utolsó.
Ami a hosszú időn keresztül tartó erős központi hatalmat illeti, a rendszerváltoztatástól mostanáig tartó időszak tapasztalata az volt, hogy kormányváltáskor az újonnan hatalomra kerülők első dolga volt, hogy az előző kormány minden intézkedését az ellenkezőjére váltsák, a gazdaságirányításban leváltsanak mindenkit, akinek bármilyen befolyása volt korábban, sőt ezt egy kormányon belül is megteszik. Ilyen tekintetben érdekes mérőszám lenne, hogy mondjuk a minisztériumi tisztviselők átlagosan hány évig voltak ugyanabban a munkakörben.
A kiválasztott iparágak erős állami támogatása két okból sem lehetséges. Egyrészt a gazdaságpolitikát a rendszerváltoztatástól kezdve – kormányzó pártoktól függetlenül – a neoliberális eszmerendszer határozza meg, amely az állami gazdaságpolitikát eleve elutasítja. Erre legutóbbi példa, hogy az új Széchenyi-tervből sem lett semmi, és a matematika teljes indukciós elve alapján valószínűleg hasonló sors vár a hat év után ugyanazokat a prioritásokat megfogalmazó Irinyi-tervre is. A másik ok, hogy az állami támogatást az Európai Unió tiltja, ily módon, amikor beléptünk az unióba, tulajdonképpen lemondtunk a felzárkózás lehetőségéről.
Végül a munkaközpontúsággal kapcsolatban sajnos az a helyzet, hogy kevesek meggyőződése, hogy nálunk a felemelkedés, vagy a meggazdagodás útja a kemény munka lenne. Mindebből következik, hogy a bérek felzárkózása nem a közeljövő élménye lesz.
Az átkosban, amikor már valamennyire bírálni lehetett, az írásművek végére illett valami olyasmit biggyeszteni, hogy de ez a rendszer mégis jobb, mint a lehetséges alternatívái – ez volt a vörös farok. Az olvasót sem illik teljesen elkeseríteni, és ez semmiképpen sem célom. Viszont, ahogy egy betegséget sem lehet meggyógyítani alapos diagnózis nélkül, a helyzetünket sem lehet megváltoztatni anélkül, hogy hazai és európai szinten, őszintén szembe ne néznénk a problémákkal. A gyógyító terápiát pedig nem elvont elméletek, hanem gazdaságtörténeti tapasztalatok alapján lehet és kell kidolgozni.
forrás: magyarhirlap.hu
