Az európai munkásság az Eurozóna válsága idején ?
Az európai munkásmozgalom súlyos fenyegetés alatt áll a globális pénzügyi válság és az Euro zóna válsága óta. A válságot a tőke arra használja fel, hogy támadja a szakszervezeteket és a munkásság jogait.
Az írás azt tekinti át, hogy miképpen válaszolt az európai munkáság erre a támadásra és milyen mértékben érvényesült a nemzetközi munkás szolidaritás az elmúlt időszakban. Németország szerepe különösen gyakran tárgyalt téma a válság következményeinek vizsgálatakor. Ez szorosan összefügg azzal, hogy amíg az európai periféria államai súlyos veszteségeket szenvedtek el a válság során, addig Németország, a német gazdaság egyértelmű nyertesnek látszik, főképpen a virágzó export teljesítménynek köszönhetően.
Fontos kérdés az is, hogy miképpen reagáltak a válság következményeire a német szakszervezetek? Mi volt a lényegesebb számukra: a periféria munkásaival való szolidaritás kifejezése, vagy a saját munkaadóikkal való szolidaritás? Végül az írás arra is kitér, hogy a szakszervezetek Európa szerte képesek-e túllépni a nemzeti határokon az érdekvédelemben, képesek-e transznacionális megoldásokat találni a nemzetközi tőke támadásával szemben?
Az egyenlőtlen gazdasági fejlődés bizonyítékai Európában
A versenyképesség növelése és az ehhez szükséges szükséges irányváltás a nemzeti gazdaságpolitikákban növekvő jelentőséget kap az Európai Unió politikai vitáiban. Miközben 2000 óta az unió határai jelentősen kitolódtak keleti irányba, az uniós pénzügyi transzferek nem tudták mérsékelni a gazdasági fejlettségbeli egyenlőtlenségeket. Éppen ellenkezőleg: a régebbi uniós országok gazdaságai sokkal többet profitáltak az unió bővítéséből, mit az új tagállamok. Ilyen előnynek számit, hogy az olcsó bérű kelet-európai országok munkaerejét be tudták csatornázni a nemzetközi termelési láncokba, sőt a munkaerő mobilitás, a munkaerő kölcsönzés és a kirendelések révén a központi régió államaiban is le tudták szorítani a béreket.
A kelet-európai olcsó bérek és képzett munkaerő hasznosítása a legnagyobb mértékben éppen a német multinacionális cégek profitját emelte meg. A német multik elsősorban a cseh, lengyel, magyar és szlovák területeken hoztak létre leányvállalatokat. Kevesebb szó esik azonban arról, hogy a tőkekivitel a periféria országai részéről is megfigyelhető volt Kelet-Európába, mégpedig olyan helyekre, lásd Bulgáriát és Romániát, ahol a bérek a kínai mélységekben mozognak. 2003 és 2008 között az olasz és görög tőkekivitel Bulgáriába és Romániába 12,9 milliárd US dollárt ért el, ami meghaladta német tőkekivitel értékét ugyanebbe a két dél-kelet európai országba.
Mindaddig, amíg az elmaradottabb európai tagállamokban az olcsó hitel finanszírozta a szükséges keresletet, az alacsony bérek ellenére úgy tűnt, hogy végbemegy valamiféle fejlettségbeli felzárkózás a fejlettebb országok gazdaságához képest. A 2008-as gazdasági recesszió azonban véget vetett ennek a rövid ideig tartó folyamatnak és erőteljesen rávilágított a gazdasági növekedés hátterére. Ezt követően pedig a fejlettségi eltérések ismét növekedésnek indultak, a keleti és déli periféria országok gazdasági elmaradása ismét fokozódott.
A gazdasági recesszió bekövetkezése után hangoztatni kezdett kiigazítási, vagy alkalmazkodási kényszer terheit az Unió vezető testületei és a nemzetállamok kormányai egyaránt azonnal a munkaerőpiacra próbálták ráterhelni. Azt hangoztatták, hogy a versenyképesség erősítése a termelékenység fokozását követeli meg, ez pedig a bérek visszafogását, sőt egyes esetekben a reálbérek csökkentését. A kiigazítási programok beindítása korábban nem látott gazdaságpolitikai centralizációs törekvéseket indított be az Unióban. A legtöbb tagállam kormányának csatlakoznia kellett a Stabilizációs,Koordinációs és Gazdaságirányitási Paktumhoz.
A gazdasági egyensúly helyreállítását szolgáló eljárási rendet vezettek be, amelynek keretében az Európai Bizottság rendszeresen értékeli a tagállamok egyensúlyi mutatóit és ennek alapján ajánlásokat tesz a tagállamok nemzeti gazdaságpolitikájának irányára és tartalmára. Az ajánlások alapjául szolgáló értékelési mutatók körét nem az európai törvényhozás, hanem a Bizottság egy gazdaságpolitikai albizottsága választotta ki. A mutatók között pedig olyanok is szerepelnek, mint az egységnyi kibocsátásra jutó bérköltség alakulása.
A bizottsági ajánlások egyre jobban körülhatárolják a nemzeti gazdaságpolitika mozgásterét. 2013-ban például a dán kormánynak kellett sürgősséggel előterjesztett törvény módosítást a parlament elé vinnie arról, hogy az önkormányzati iskolákban dolgozó tanárok munkaidejét gyakorlatilag korlátok nélkül meghosszabbíthassák. A törvény módosítás alapját az a Bizottsági ajánlás képezte, amely szerint a dán oktatási rendszer költséghatékonyságát haladéktalanul javítani kell. A dán eset arra is rávilágít, hogy az un. Trojka által megfogalmazott diktátumok, amelyek különösen gyakran irányulnak a bérek csökkentésére, a nyugdíjak, a szociális ellátások visszafogására és a közszféra költségeinek lefaragására, nemcsak a periféria országaira vonatkozhatnak, hanem a fejlett régiók kormányaira is.
Az európai szakszervezetek reagálása a megszorító politikára
Az európai szakszervezetek kezdettől bírálták annak a kiigazítási politikának a jellemzőit, amely a terheket egyoldalúan a bérből élőkre és a szociális ellátások igénybe vevőire kívánja helyezni. Ugyanakkor élt egy olyan – utóbb illúziónak bizonyult – feltételezés is, hogy a gazdaság politikai koordináció uniós szintű erősödését kiegészíti majd a politikai koordináció fokozása is, utóbbi keretében pedig érvényesülni fognak az unió összehangolt szociálpolitikájának a szempontjai is.
Különösen bíztak Jacques Delors, korábbi EU Bizottsági elnök ígéretében, mely szerint a gazdasági integráció szociális dimenziójának is egyre inkább teret kell nyernie, ennek részeként pedig annak, hogy a szakszervezeteket is növekvő mértékben vonják be az európai politikák alakításába és ellenőrzésébe.
A szakszervezetek emellett a saját illetékességi körükben is igyekeztek igazodni az egyre erőteljesebb gazdaságpolitikai integráció feltételeihez. Élenjárt a kezdeti lépések elindításában az Európai Fémipari Dolgozók Szövetsége (European Metalworkers Federation, EMF), amely Európa egyik leginkább transznacionális szektorában az autóiparban, a gépiparban, és a fogyasztói elektronikában működő ágazati szakszervezetek európai szövetségét testesíti meg. Az EMF korán, már a 90-es évek elején felismerte, hogy a béralakulásnak és a béralkunak nem célszerű továbbra is a nemzeti keretek között zajlania, mert annak a következménye a bérek legalacsonyabb szinten történő kiegyenlítődése lesz.
Ezt idézné elő ugyanis a nemzetközi cégek országhatárokon átívelő üzletpolitikája és a legalacsonyabb költségszinthez igazodó beruházási, telephely létesítési-áthelyezési döntési gyakorlata. A Fémipari Szakszervezet ezt a kockázatot azzal kívánta csökkenteni, hogy a béralkut a maga részéről is koordinálni kívánta a nemzeti szakszervezetek összehangolt bértárgyalási gyakorlata révén. Az összehangolt bértárgyalási politika középpontjában a termelékenységhez és az inflációhoz igazodó béremelési igény megfogalmazása állt. 1999-ben azután az Európai Szakszervezeti Szövetség egésze is határozatot hozott az összehangolt bértárgyalási rendszer kialakításáról és ennek érdekében felállították az Európai Szakszervezeti Szövetség Kollektív Tárgyalási Bizottságát.
Az idő azonban sajnos nem igazolta a tervezett koordináció sikerét. Az Európai Szakszervezeti Szövetség utoljára 2006-ban tette közzé azokat az adatokat, amelyek azt mutatták be, hogy a nemzeti szinteken folytatott bértárgyalások és az ezek során elért bérmegállapodások végeredménye összhangban áll-e a Szövetség irányelveivel, tehát azzal, hogy a bérek alakulása követi-e a termelékenység plusz inflációs ráta mértékét. A számokból az derült ki, hogy egyrészt mindössze a finn szakszervezeteknek sikerült elérni az irányelvek szerinti átlagos béremelési mértéket 2000-és 2006 között, a többinek az Euró zóna egyetlen tagállamában sem, másfelől az irányelvek szerinti béremeléstől a legjobban éppen a német gyakorlat maradt el. Németországban, ahol pedig a szakszervezet a legfőbb szorgalmazója volt a nemzetközileg összehangolt bérpolitikának a reálbérek emelkedése 8,6%-kal maradt el a termelékenység növekedésétől.
Ha pedig hosszabb időszak, a 2000-2012 közötti évek adatait vesszük alapul, akkor a német nominális bérek 5,5%-kal maradtak el a termelékenység emelkedése mögött, a reálbérek pedig további 9,3-kal csökkentek az inflációtól elmaradó nominális béremelések miatt. Ezek a számok egyértelmű bizonyítékai annak, hogy a német munkások semmilyen mértékben nem részesültek az export fellendülésének hozadékából. Sőt inkább az állítható, hogy a német bérek és munkafeltételek kedvezőtlen alakulása maga is hozzájárult a német export növekedés elősegítéséhez.
A német nyomott béralakulásnak azonban abban is szerepe volt, hogy lefelé irányuló nyomást fejtett ki a bérekre és a munkafeltételekre máshol is Európában és így a többi szakszervezet érdekvédelmi harcának esélyeit is rontotta. A német szakszervezetek számottevően meggyengültek 1999-et követően és ezzel szokták indokolni azt, hogy miért nem tudtak ellenállni a bérvisszafogó kormányzati és munkaadói nyomásnak. Mindehhez az is hozzájárult, hogy a német ipari és szolgáltatási kapacitások Európában a legkorábban kezdtek nemzetközi léptékűvé válni. A német tőkekivitel az ipar kulcságazataiban, mint milyen az autóipar, a vegyipar, a gépgyártás már a 2000-es évek elején nagy aktivitással terjeszkedett a Kelet-közép Európai országokban, amit nagyban megkönnyített ezek földrajzi közelsége a német és főleg az újraegyesült Németország határaihoz. Jól szemlélteti az e téren bekövetkezett ugrásszerű fejlődést, hogy 1995 és 2005 között a német autóalkatrész beszállításban a Kelet-Európába telepített kapacitások részesedése 9%-ról 37%-ra nőtt. Az alacsony költségszinten Kelet-Európában legyártott alkatrészek arányának ugrásszerű növekedése természetesen nagyban hozzájárult a német autóipar versenyképességének javulásához.
Ezzel párhuzamosan, a németországi autóipari főegységek gyártásának kitelepítése is megkezdődött Kelet-Európába és ez önmagában is hozzájárult a német szakszervezetek tárgyalási pozíciójának meggyengüléséhez. A német munkaadók a gyártó kapacitások kitelepítésével történő fenyegetőzést igen gyakran használják fel arra, hogy a német szakszervezetektől nagyobb rugalmasságit kényszerítsenek ki a munkafeltételekben, köztük például leginkább hosszabb munkaidőt, alacsonyabb bérekkel. A német szakszervezetek ráadásul rosszul reagáltak az Unió keleti bővítését követően előálló új munkaerő piaci feltételekre is.
Azzal, hogy kiálltak a kelet-európaiak munkavállalási jogainak 7 éves késleltetése mellett lényegében maguk kényszerítették ki a munkaerőexport legrosszabb intézményeinek a kiépülését és felvirágzását, mint amilyen a kelet-európai alvállalkozók alkalmazásán keresztül megvalósított kirendeléses munkavállalás, vagy az un. önfoglalkoztatás (az egyéni kényszer vállalkozói formát öltő munkavállalás) tömeges elterjedését. Ezek a munkavállalási formák azzal tűntek ki, hogy a legnyomottabb munkajövedelmeket fizették, a legrosszabb munkafeltételeket alkalmazták és a legnehezebben voltak ellenőrizhetők a munkaügyi felügyeletek részéről, illetve a leginkább voltak képesek kijátszani a munkajogi előírásokat és ezzel az un. szociális dömping melegágyaivá váltak, tovább gyengítve a német szakszervezetek alkupozícióját.
De nyomás alá helyezte a német szakszervezeteket az ország újraegyesítése is. Kelet Németországban jóval kisebb volt a kollektív szerződésekkel lefedett munkahelyek száma, ami szintén lefelé nyomta a nyugati országrész béreit. A legerősebb német ágazati szakszervezet, az IG Metall 2003-ban elveszített országos sztrájkja,a mely a bérek kiegyenlítésére irányult a keleti és a nyugati országrész között, szimbolikus jelentőségűvé vált és visszajelezte a német szakszervezetek meggyengült nyomásgyakorlási potenciálját.
A 2008-as válságot követően a legnagyobb német szakszervezet, az IG Metall Végrehajtó Bizottsága újra napirendre tűzte az európai szolidaritás ügyét. 2012 október 9-i, „Változást az európai szolidaritás irányvonalában” címmel kiadott nyilatkozatában nemcsak radikális intézményi reformokat sürget a szociális Európa erősítése, valamint a demokratikusan, a szakszervezetekkel is egyeztetett módon kialakított gazdaság-és iparpolitikai érdekében, de hangsúlyozza a szakszervezetek felelősségét az összehangolt érdekegyeztetés és kollektív megállapodások területén.
A szakszervezetek azzal segíthetik a valutaunió előmozdítását érvel az IG Metall, ha a nemzetközi egyeztetést a bérek alakítására is kiterjesztik. Mindez nem véletlen. Könnyen érthető, hogy az a szakszervezet, amely a leginkább transznacionálisan szervezett iparágakban működik az átlagosnál érzékenyebb a nemzetközi szolidaritás fontossága iránt. A szakszervezetek ezekben az ágazatokban hamar felismerték, hogy a nemzeti keretek közé szoruló bér-és munkafeltételekről szóló tárgyalások nem léphetnek fel hatékonyan a tőkés vállalatok versenyének bérleszorító törekvéseivel szemben.
A nemzetközi szolidaritásnak voltak már eddig is szórványos sikerei. 2001-ben a General Motors üzemeiben működő szakszervezetek és üzemi tanácsok európai szintű megmozdulást, 1 napos sztrájk formájában kinyilvánított szolidaritási akciót szerveztek Európa szerte az angliai Luton-ban tervezett üzembezárással szemben. Az akció nemcsak Európai szintű munkaügyi megállapodást kényszerített ki a munkáltatótól , de azt is sikerült elérnie vele, hogy 2001-2008 között a GM nem hajtott végre egyoldalúan eldöntött csoportos létszám leépítéseket az európai üzemeiben.
A német szolgáltatói szektor szakszervezeti tömörülése a Ver.di 2010-ben önkritikusan fogalmazta meg, hogy a német gazdaságpolitikában teret nyert béreket visszafogó szemlélet és gyakorlat versenytorzító hatással járt Európában és lefelé irányuló nyomást gyakorolt az Euro zóna többi országában is a munkabérekre. Kimondták azt is, hogy a béremeléseknek legalább el kell érniük a nemzeti termelékenységi és inflációs mutatók növekedési szintjét, a bérek visszafogása nem játszhat szerepet a tőkés profitok növelésében.
Hasonló okokból szükség van a nemzeteken átnyúló minimálbér politika kidolgozására és érvényesítésére is. A Ver.di részéről az első nemzetközi szolidaritási akció az Amazon nevű online kereskedő óriás elleni fellépésben nyilvánult meg. Miközben a Ver.di szakszervezetek 2013 decemberében egy sor Amazon logisztikai központban sztrájkot szerveztek a kollektív szerződésekről folytatandó tárgyalások érdemi megkezdése érdekében, a német szakszervezeti delegáció több amerikai szakszervezettel összefogva tüntetett az Amazon Seattle-ben található központi irodájánál. Ugyancsak a Ver.di támogatta a török munkások fellépéséit a Német Posta többségi tulajdonában álló DHL csomagszállító multi cég törökországi leányvállalatánál, amiért az munkásokat bocsátott el a szakszervezeti aktivitásuk miatt.
A Ver.di először tényfeltáró bizottságot küldött ki Törökországba, majd napirendre tűzték a kérdést a Német Posta/DHL központi üzemi tanácsának ülésén.
Újabban megindult a szakszervezetek és a civil szervezetek közötti közeledés is a gazdasági válság következményeivel szembeni fellépés területén. A civil szervezetek egyes európai országokban korábban bizalmatlanokká váltak a szakszervezetekkel szemben, mert túlzott összefonódást láttak a szakszervezetek és a politikai hatalom, az üzleti szféra vezető körei között, olyan egyezségek megkötéséért bírálták őket, amelyek révén a szakszervezetek a politikai-üzleti establishment részévé váltak. Az irány azonban változni látszik, főleg a helyi és ágazati, szektorális szinteken. Spanyolországban például az állami oktatás védelmében összefogtak a szakszervezetek, a szülői szervezetek, a települési szintű civilek, a fogyasztóvédelmi szövetségek és Zöld Hullám néven indítottak mozgalmat a közoktatás védelmééért 2011-től kezdődően.
Olaszországban a vízügyi szolgáltatások privatizációja elleni mozgalomban fogtak össze a szakszervezetek, a katolikus és laikus civil szervezetek és a környezetvédő csoportok. A széles körű összefogás eredményeként a javaslat óriási többséggel bukott meg a témáról 2011 júniusában rendezett népszavazáson.
Következtetések
Az európai neoliberális válságkezelő politika elleni fellépés természetesen nem országok közötti konfliktust jelenít meg. Nem Németország és a periféria országai (Görögország, Spanyolország, Olaszország, vagy Írország) közötti ellentétéről van szó, hanem a tőke s a munka közötti ellentétről.
A szakszervezeteknek egyelőre nem sikerült európai szinten összehangolt stratégiát kidolgozniuk az jelenleg domináns válságkezelési rendszerrel szemben. Ebben szerepet játszanak az egyes országok eltérő politikai, gazdasági körülményei, a szakszervezetek eltérő ereje és szervezettsége, és hiányzik a vita, a párbeszéd is egy ilyen közös stratégia előkészítéséről. A Dél-Európai országok szakszervezetei érezhetően fogékonyabbak a radikálisabb fellépés iránt, mint az északi országok szakszervezetei, amelyek egyelőre joggal érezhetik úgy, hogy ők nemzeti keretek között is kezelni tudják a válság legsúlyosabb következményeit.
A legnagyobb siker eddig az európai összefogásban az Európai szakszervezeti Szövetség által 2013 novemberében elfogadott felhívás volt egy európai beruházási program meghirdetésére (amit az új EU Bizottsági Elnök egyébként azóta meg is tett), valamint a 2014 áprilisi brüsszeli 40 000 fős demonstráció a szociális Európa előmozdításáért.
Talán ennél is tovább ment az a nemzetközi szolidaritási akció,amelyet az Európai Közszolgáltatási Dolgozók Szakszervezete hirdetett meg az egészséges és tiszta vízhez való emberi jog hivatalos elismeréséért Európában. A kezdeményezés másfél év alatt 1 millió 850 ezer aláírást gyűjtött össze és ennek nyomán az Európai Parlament napirendjére vette a kérdés megvitatását.
A szerzők:
• Andreas Bieler a Nottinghami Egyetem Poltikai és Nemzetközi Kapcsolatok Intézetének politikai gazdaságtan tanára és a neoliberális globalizáció kutatója különös tekintettel a szakszervezetek szerepére.
• Roland Erne a Dublini Egyetem Nemzetközi és Összehasonlitó Munkaügyi Kapcsolatok tanára, egyben a Cornell Egyetem vendég professzora.